A bátyám és én. Orfű, 1985. július.
Tomival és Szabival már hetek óta készültünk erre a versenyre! Hetekkel korábban beneveztünk, lefoglaltuk a szállást és folyamatosan készültünk az év első közös megmérettetésére. A verseny azért volt érdekes, mert Tomi és én még nem indultunk korábban duatlon versenyen, míg Szabi is csupán kétszer, 4-5évvel ezelőtt...
A helyszínre kocsival érkeztünk. Az autó tele volt a felszerelésekkel (3db szétszerelt kerékpár, futó- és kerékpáros cipők, bukósisakok, ruhák, kulcsok, sportitalok, gélek stb) Orfű csodálatos környezetét már út közben megcsodálhattuk. A Mecsek kacskaringós útjain, erdőkön keresztül jutottunk el a kis faluba. A szállást hamar megtaláltuk, a festői szépségű tó partánál. Az első meglepetés nem váratott sokat magára, hiszen a szállásadónk közölte, hogy ő nem tud a telefonos szobafoglalásunkról, sajnos nincs hely nekünk, minden szoba tele van... Egy negyed órás közjáték, némi körbetelefonálás után végül mégiscsak kaptunk szállást, kiderült, hogy ők néztek el valamit... A szállásunkon egyéb iránt már más versenyzőkkel is találkoztunk, többek között a TVK‑Mali fiatal triatlonversenyzőivel (csak úgy mellékesen: közöttük a tavalyi bajnokkal)...
Kilátás a szállásról.
A tóparton kerestünk egy kis étkezdét, ahol délután 3-4óra körül végre megehettük az ebédünket. A „pizza‑sajtburger‑sör‑kóla” menüsor nem éppen profi versenyzői étrendről árulkodik, de nekünk amatőrként egy ilyen ebéd nagyobb örömet tud okozni, mint egy „saláta‑csirkemell‑gyümölcslé” menü... J
Ebéd "pizza-sajburger-sör-kóla" menüsorral.
Ebéd után bevásároltunk még vacsorához és a másnapi reggelihez (zsemle, sajt, lekvár, ásványvíz stb), majd visszatértünk a szállásra. Egy rövid pihenő után átöltöztünk és a kerékpárokra pattanva elindultunk egy kis pályabejárásra.
Azt már a verseny honlapjára feltöltött információknak és szintrajzoknak köszönhetően tudtuk, hogy ez nem egy síkon történő verseny lesz, hanem a futó- és kerékpáros pálya is telis‑tele lesz dombokkal, emelkedőkkel, lejtőkkel. Az egyik előzetesen nagyobbnak tűnő dombra tekertünk fel előbb (ide kell majd a verseny során 3x is felkerekezni), majd körbetekertük a tavat is, ahol majd a futópálya lesz kijelölve. Az út nagyjából olyan volt, mint amit előzetesen sejtettünk: girbe‑gurba, hullámokkal, dombokkal, lejtőkkel. Ennek ellenére meg kellett állapítanunk, hogy a dombok közel sem annyira meredekek, mint azt előzetesen gondoltuk...
Igen ám, de utána számoltunk, hogy az eddig bejárt kerékpáros pálya még túl rövid. Kell még lennie valahol egy kis kitérőnek, még egy kis huroknak, még egy általunk be nem járt pályaszakasznak, ahol szintén végig kell majd másnap tekernünk. A „hiányzó” részt nemsokára meg is találtuk: az Orfűt Abaligettel összekötő utat…
Először még bíztunk benne, hogy tévedtünk. Aztán már inkább csak reménykedtünk, hogy erre nem kell majd másnap jönnönk. Aztán sajnos be kellett látnunk (az elágazásokban felfestett jelek és az út széli táblák egyértelművé tették), hogy ez az út is a versenypálya része.
Milyen is volt ez az útszakasz? Én leginkább a következő jelzőkkel és szavakkal tudnám leírni: brutális, meredek, gyilkos, embertelen... Az emelekdő nem annyira hosszú (~1.1km), de annál meredekebb volt. Átlagosan ~8%‑os, de a legmeredekebb részen 11%‑12%‑os volt! Ezt számokban talán ki lehet fejezni, bár számomra nem feltétlen. Nekem egészen egyszerűen ott kellett lennem, hogy lássam: életem eddigi legmeredekebb hegyére fogok holnap feltekerni... A kerékpáros áttételeken gyakorlatilag a legkisebb fokozatba kapcsoltam és így is csak nagy nehézségek árán, helyenként 11‑12km/h-s tempóra lassulva, nyeregből kiállva, 185‑ös pulzussal tudtam csak felérni „A HEGY”‑re... Megálltunk a hegytetőn. Percekig ziháltunk és megállapítottuk Tomival és Szabival: EZ EMBERTELEN!
A helyzetet tovább rontotta az, hogy: 1.) tudtuk, hogy holnap még melegebb lesz (melegebb is volt); 2.) másnap nem csak hobbiból kell feltekernünk, hanem verseny révén, erőből, versenytempóban fogunk jönni; 3.) a versenyen nem 1x, hanem 4x kell (!!!) majd feljönni ide: 1x futva, 3x pedig tekerve... Mondani sem kell, hogy nem örültünk a helyzetnek...
Lefelé gurulva megcsodáltuk az orfűi panorámát: egyszerűen mesés volt a tó a domb tetejéről nézve is. Egyébiránt lefelé piszkosul nagy tempóban tudtunk legurulni, tekerés nélül is hamar 60km/h felettiu sebességet értünk el! Nagyon kellett vigyázni, mert az úton egy nagy kanyar is volt, így itt fékezni is kellett.
Esti csendélet a tó partján.
Este a szálláson továbbra is szinte csak a versenyen járt az agyunk (no meg „A HEGY”‑en). Ettünk egy keveset, aztán nyugovóra tértünk és elaludtunk (már amennyire el tudtunk, az ablakunk alatt iszogató‑éneklő gimnazista csoporttól...).
Versenyre készen a CSAPAT!
Balról jobbra: jómagam, Tomi, Szabi.
A verseny maga rövidtávú duatlon volt, „10+40+5”–ös távval (10km futás az elején, amit 40km kerékpározás követ, végül 5km futással fejeződik be a teljes táv). A hőmérséklet nyári napokat idézően alakult, 28‑30fokot mutatott ekkor a hőmérő. Mivel felhőnek és szélnek még csak nyoma sem volt, és a verseny pontosan délben kezdődött, ezért még további hőmérséklet emelkedésre kellett számítanunk... Lassan felsorakoztunk a rajtvonal mögé, aztán pisztolylövésre elindult a várva‑várt verseny!!!
Az első 1‑2km‑en meglehetősen sűrű volt még a mezőny, sok versenyzőt kellett kikerülni, megelőzni (minket is előztek azért páran). Szabival megpróbáltam együtt menni, ami elég jól ment, míg Tomi kicsit lemaradva jött valahol mögöttünk. Eleinte remek tempónak tűnt a sebességünk, de a pulzusmérőm folyamatos csipogása (180‑as pulzus feletti riasztásra volt beállítva) azt jelezte, hogy egy kicsit erősebben megyünk a kelleténél...
Lassan elértük a „várva‑várt” abaligeti emelkedőt, „A HEGY”-et! Az, hogy tegnap már feltekertünk ide, az egy dolog. De ma verseny közben felfutni ide, na az egy másik dolog volt... Kegyetlen emelkedő magasodott előttünk, közben a nap tűzött ránk! Felküzdöttük magunkat, majd megiramodtunk lefelé. A tempónk továbbra is remek volt, a folyamatos haladásunkat csak egyszer kellett kicsit megszakítanom, mikor be kellett kötnöm az egyik cipőzűzőmet. A 6./7.km tájékánál már igen jól esett voltna egy kis frissítő, amit végül a 8.km‑nél kaptunk meg. A pulzusmérőm továbbra is csipogott, de tudtam, hogy ez csak a depóig fog tartani, majd a kerékpáron lejjebb fog menni a pulzusom. 
Dombra fut fel a mezőny.
Szabival gyakorlatilag teljesen egyszerre értünk be az első depózásra, ott egy villámgyors cipőcsere és sisakfelvétel után elindultunk tekerni.
A kerékpáron sajnos az első 10‑15percben továbbra sem akart csökkenni a pulzusom, ezért egyre inkább féltem attól, hogy a verseny végén nagyon fogok szenvedni a fáradságtól. Mindegy, most menni kellett... J Szabival válott vezetéssel próbáltunk haladni, bár a rengeteg kisebb‑nagyobb dombbal, lejtővel és kanyarral tarkított pályán nagyon nehéz volt a folyamatos bolyozás. Az első igazi megpróbáltatás ~10km‑nél jött el, amikor is először kellett feltekerni „A HEGY”‑re. Én kicsit könnyebb helyzetben voltam, mert kedvezőbb áttételek vannak a kerékpáromon, mint mondjuk Szabinak vagy Tominak. Ennek megfelelően az emelkedő legmeredekebb részén 20‑30méteres előnyre tettem szert Vele szemben. Aztán az emelkedő kevésbé meredek részén Szabi utólért és lehagyott, de a közöttünk lévő különbség nem volt jelentős. Egy hegymenet megvan!
Küzdelem a meredekkel 1.
A hőmérséklet továbbra is magas volt, így a frissítőállomáson örömmel vettük el a vizes kulcsokat. A második körben továbbra is tartottuk a ~27km/h‑s átlagsebességünket. Az egyik szakaszon beszélgetni kezdtem Szabival, aki közölte, hogy nem fog tudni újra felmenni „A HEGY”‑re... De azért meg fogja próbálni. Tudtuk, hogy nem kell sokat várni erre, hiszen 13km múlva újra meg kell másznunk „A HEGY”‑et. Addig viszont küzdöttünk a többi kisebb emelkedővel, a kanyarokkal, a meleggel.
Versenyző küzd a legmeredekebb részen.
A második kerékpáros kör közepén (3kört kellett tekerni) az egyik lejtőn 55km/h‑s sebességgel száguldottam lefelé, amikor egyszer csak egy versenyző suhant el mellettem... A hátán lévő felirat („Török”) elárulta, hogy a tavalyi bajnok volt az... Egy perccel később újabb 2profi előzött meg, gyilkos tempót diktáltak!
Újabb emelkedő.
Aztán másodszor is oda értünk „A HEGY” lábához. Előtte én megettem egy csokis müzliszeletet, hiszen már másfél órája égettem a zsírt és szénhidrátot, szükségem volt újabb tápanyagra. Meg kellett állapítani, hogy „A HEGY” továbbra sem lett lankásabb... Ami a második feltekeréskor a legmeglepőbb volt számomra, az az volt, hogy jónéhány versenyző leszállt a kerékpárjáról és egyszerűen tolta a bicajt!!! Az én fejemben ez meg sem fordult, de nekem is nagyon kellett küzdenem, hogy valóban ne kelljen leszállnom. Nagy küzdelem árán végül sikerült megint feljutnunk, így újra legurulhattunk. Megvan a második feltekerés is!
Van, aki már csak tolni tudta a kerékpárt.
Lefelé menet elkezdett rezonálni a kerekem és szitálni a kerékpárom. Mindez ~55km/h‑s tempónál, kanyarban, miközben éppen egy újabb profi előzött... Hát mit mondjak, volt egy kis halálfélelmem, de sikerült úrrá lenni a helyzeten és szerencsésen „lehoztam” magam „A HEGY”‑ről. Közben persze új egyéni gyorsasági csúcsot állítottam be (67,6km/h).
Még jó, hogy néha lefelé is vezetett az út...
A '40'-es tábla csak a gyalogosokra vonatkozik. Egyéni sebességcsúcs beállítással 67,6km/h-val száguldottam itt lefelé. Szabi 70km/h felett is ment, a profik a 80km/h-t is túllépték!!!
Nemsokára a harmadik kört kezdtük meg Szabival, mindketten egyre elgyötörtebbek voltunk, de mentünk tovább rendületlenül. A frissítőnél én kissé lemaradtam, így utána bele kellett húznom, hogy újra fel tudjak zárkózni Szabihoz.
Közeledett a harmadik hegytámadás! Előtte újra frissítettem: szénhidráttartalmú sportgél és vizet vettem magamhoz! A menetrend hasonló volt az eddigiekhez: én mentem elől, Szabi kissé mögöttem jött. Ezúttal még több versenyzőt láttunk, aki tolta a kerékpárt! Nekünk is iszonyatos erőfeszítésekbe telt, hogy fel tudjunk tekerni és nem kelljen leszállni! A km‑órámról ezúttal már azt olvastam le, hogy a legmeredekebb szakaszon „csak” 9‑10km/h‑val haladok... Végre sikerült feljutnunk, ezzel végérvényesen legyőztük „A HEGY”–et.
Ami innentől ránk várt (~2km kerékpár a depóig, majd 5km futás), az már gyerekjátéknak tűnhetett volna az eddigiekhez képest, de nem volt azért teljesen az. A depóba ismét egyszerre értünk be Szabival. Neki sikerült egy kicsit hamarabb elindulni a futásra, kb 50méter fórt szerzett a depóban. A futást szerencsére nem éreztem nehézkesnek, nem esett rosszul a mozgás. Ennek örültem. Ennek ellenére ~500méter után kisebb fájdalmat éreztem a gyomromban... A kerékpározás végén is éreztem már, hogy talán még kellene ennem valami szénhidrátot, ugyanis a gyomromban ürességet, kisebb görcsöt kedzek érezni. A kerékpár nyergében ez nem tűnt vészesnek, de a futópálya első nagyobb lejőjén minden egyes lépéssel fokoztam a gyomromra nehezedő nyomást, ami felerősítette az addig tompa fájdalmat. Próbáltam figyelni a légzésemre és a lépéseimre is, hátha segít! Szerencsére hamar sík lett a pálya, így elmúlt a fájdalom. Innentől kezdve éreztem, hogy van még bennem erő, így megpróbáltam fokozni a tempót. Azt számoltam, hogy mennyi van még hátra a célig és ennek megfelelően próbáltam beosztani az erőmet. Ekkor értem utól Szabit, aki mellett elfutottam. Sokáig haladtam előtte, de aztán lépésről‑lépésre elléptem Tőle. Ami vitt előre, az az volt, hogy megelőzzek még 2‑3 versenyzőt, akik előttem haladtak, illetve hogy a nem sokkal mögöttem érkező dr.Herr Gyulát magam mögött tudjam tartni. J Éreztem, hogy jól megy a futás, ezért az utolsó frissítőállomásnál csupán csak egy korty Isoitalért álltam meg. A tempómat tudtam tartani, alkalmazkodtam az emelkedőkhöz és lejtőkhöz is. Szabi közben ~150‑200méterrel lemaradt mögöttem. Egy fordító után szembe futottunk egymással, ahol hangos bíztatással közölte, hogy 2óra45percen belül lehetek. Ez még inkább erőt adott, így mozgósítottam utolsó erőtartalékaimat is. A célba végül 2ó43p24mp‑es idővel értem be! Nagy‑nagy örömömre Szabinak is sikerült 2ó45p‑en belül célbe érnie. Tomi (akit az egész verseny során sajnos nem sokszor, talán ha 2x láttam) szintén hatalmas időt, 2ó55p‑et ment!
A célterületen már az ilyenkor szokásos frissítés, a gratulációk és hirtelen előjövő élmények elmesélése volt a program. A lábunkban kellemes fáradsággal és a szívünkben maximális elégedettséggel ért véget ezzel a verseny. A zuhanyzás, átöltözés, evés után pedig elindultunk haza. Az úton még sokáig beszélgettünk az élményekről. Nem mondom, hogy örökké emlékezni fogok a verseny minden pillanatára, de egy biztos. Amit soha nem fogok elfelejteni, az nem más, mint „A HEGY”…
Eredmények itt: http://www.triorfu.hu/eredmeny_2009/Orfu.pdf
További infók, képek itt: http://www.triorfu.hu/index_2009.php
Üdv.:
Sipi
